+ Időjárás + Közlekedés +

Üdvözöllek kedves Thaiföld iránt érdeklődő Olvasó!

Trixi vagyok, a Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Karán végzem tanulmányaimat, és az iskolám egyik szervezetének – Keleti Üzleti Akadémiai Központ (KÜAK/OBIC) – köszönhetően 2019 június 29. – július 13.-ig Thaiföldön tanulhattam a Mahidol University, Sawasdee Summer Program keretein belül. Ez a kis több részes iromány egyrészt az élményeim bemutatása olyan ismerőseim számára, akik valamiért érdeklődnek a tapasztalataim iránt, de nem adatik meg a lehetőség, hogy találkozzunk; illetve azoknak, akik velem egyidősek (19), terveznek ebbe a messzi-messzi országba menni és megláthatják, hogy a korosztályunk miként látják ezt a kultúrát. Megpróbálok kevéssé elfogult lenni, bár előre tudom, hogy nehéz lesz. De kezdjük is.

Legelső bejegyzésemben a kettő legszembetűnőbb és legérezhetőbb dologról szeretnék írni: időjárás és a közlekedés.

o   Időjárás: Ha magunk elé képzeljük Thaiföldöt, mit látunk? Elmondom én hogyan képzeltem el: tengerpart kristálytiszta vízzel minden sarokban, erős napsütés, úgyhogy gyönyörű bronzos bőrrel tér majd haza az ember, felhőkarcolók minden mennyiségben és még sorolhatnám. Na hát nem egészen, mert hogy ott a mi négy évszakunk helyett három van: tél, esős és nyár (egyik thai barátnőm szerint „meleg, forró és pokol”). Én a naiv fejemmel azt hittem, hogy az itthoni júliusi nyár egyenlő lesz az ottani nyárral, ami tévedés volt. Ugyanis július már az esős évszakba tartozik, egészen max szeptemberig, onnantól durván márciusig tél (de ne a -10 fokos dermesztő hidegre gondoljuk, hanem mondjuk minimumnak 25 fokot és rengeteg esőt valószínűleg még több párával), végül április-június a nyár. Szóval mi az esős évszakban érkeztünk meg. Ahogy leszálltunk az összesen 13 órás repülőútról a bangkoki repülőtér kellemes legkondicionált termei fogadtak bennünket. Akkor még sejtése sem volt az ártatlan négy magyar diáknak, hogy mi vár rájuk. Megtaláltuk a reptéren a thai diákokat - akik ezalatt a két hét alatt mindenhova kísértek minket, és minden bajunkkal kisegítettek minket –, köszöntöttük egymást, és elindultunk, hogy beszálljunk a kisbuszunkba. És akkor megcsapott minket az igazság. Én ilyen nyomott és párás időt még soha életemben nem tapasztaltam. Megpróbálom leírni milyen érzés is volt: ahogy kiléptem hirtelen egyfajta nagyon nehéz, megfoghatatlan érzés fogott hatalmába, kb egy percen belül egymerő csurom víz lett mindenem, annyira izzadtam, levegőt is alig tudtam venni, mert annyira nehéz volt minden körülöttem. Az első pár napban emiatt (és más miatt is, de arról majd később) nagyon kellemetlen érzés volt a levegővétel, ám pár nap után  hozzászoktam, és az időjárás is kellemesebb lett. Na de az első pár nap. Jó tudni, hogy mi Salaya-ban tartozkodtunk, ami durván 1 órára volt a Bangkokban található Victory Monument-től, az 515-ös busszal. Szerencsére minden hatalmas zuhét megúsztunk vagy buszon, vagy az iskolában, de egyik nap, amikor bementünk Bangkokba ezalatt az egy óra alatt annyi eső esett, hogy egészen egy kicsivel a bokám felettig ért. Ám ez a párás-lóg az eső lába-leszakadt az ég – „meghalok de meleg van és még LEVEGŐT SEM KAPOK” időjárás csak az első héten volt velünk, a másodikban sokkal kedvezőbb volt, teljes napsütés. Ám, így is fontos, hogy legyen nálunk naptej! Én azt hittem, hogyha a napocska el van bújva, ereje sincs. Hát volt. Szóval aki teheti, az kenje be az arcát naptejjel, mert én leégtem.

o   Viszont mi a helyzet az északi résszel? Volt egy kisebb kirándulásunk Chiang Maiba, ami Thaiföld északi részén található. Az ott töltött 3 napunk teljes felüdülés volt, ugyanis a hegyekben voltunk, ahol körül vett minket a természet és a tiszta levegő. Itt azt hiszem a tüdőm egy kicsit újjá éledt és összeszedte magát, mire visszaértünk Bangkokba. Viszont ezt a helyet azon kívül tudom ajánlani, hogy talán az egyik legszebb hely az országban, hogy az időjárás valóban sokkal hűsebb, mint délen. Nem lesz szüksége azért itt sem az embernek a nagy kabátra, de érezhetően kellemesebb mind az időjárás, mind a levegő is. Viszont erre a városkára majd a későbbiekben visszatérek, hiszen ezt a mesés helyet nem lehet "csak úgy" megemlíteni egy alpontként. 

o   És akkor most a közlekedésről egy kicsit: közlekedés van, szabályok nincsenek. 

     Nem is az volt a legnagyobb sokk, hogy itt jobbos kormány van, hanem az, hogy itt az emberek úgy közlekednek, ahogy nekik tetszik. De milyen tömegközlekedési eszközöket használnak? Busz (általában túl légkondicionált, vagy ha nem, akkor nyitott ajtóval közlekedik. Igen, ha felszállsz, ha le, vagy ha éppen siet valahova, akkor is nyitva van, a szerencsétlen turista meg elmond három imát annak érdekében, hogy ne essen ki), taxi, tuktuk (háromkerekű járgány, nagyjából ugyanolyan funkcióval, mint a taxi), hajó 

      robogó (boldog-boldogtalan használja, egyik legmeglepőbb élményem az volt, amikor három maximum 16 éves lány utazott EGY járművön, majd pár nappal később a thai barátnőm teljes nyugodtsággal közölte, hogy ők aznap négyen utaztak egy robogón), kisbuszok, terepjárók platója (amikor megérkeztünk mindenki csak nézett, hogy „ezért nem csukják le a rendőrök?”, de kiderült, hogy nem. A platón utazni nagyjából olyan megszokott közlekedési módszer, mint a busz – legalábbis ezt én így fogtam fel), illetve egy nagyon régi busz fajta, aminek se ablaka, se ajtaja és sosem tudhatod, hogy mi jön legközelebb: ember, kutya, macska, vagy esetleg egy fának az ága. Rejtély és kaland. Illetve mielőtt megérkeztem kértem tanácsot az ismerőseimtől, hogy mire figyeljek oda, ha kimegyek, erre ők nem az öltözködést mondták elsődleges szempontnak, hanem a közlekedést. Azt hiszem kettő kezemen megtudom számolni, mennyi lámpát láttam ezalatt a két hét alatt. Persze a munka utáni időszak borzalmas volt, de hát az mindenhol, ám itt lámpák helyett (hihetetlenül idegesítő) fütyülő rendőrök irányítják a forgalmat. Nem tudok biztosat mondani, de én úgy gondolom ez azért is lehet, mert így akarják biztosítani, hogy mindenkinek legyen valami állása. És itt témától eltérően ugyan, de megjegyezném, hogy nem láttam egyetlen embert sem, aki félvállról vette volna a munkáját. A forgalomirányítók akkor is ugyanolyan aktívak voltak, mint amikor kettő kocsi volt az úton, mint amikor kétszáz. És elmondhatom, hogy ezt nem a negatív szempontból kell értelmezni. Emellett zebrán átkelni hasonló vakmerőségnek számított nálam, mintha mondjuk valaki azt mondta volna, hogy menjek el egy thaibox mérkőzésre versenyzőként. Hasonló hátrányokkal indultam volna a versenyen, mint ahogy az utakon. A gyalogosnak fogalmazzunk úgy, hogy se elsőbbsége, se joga nincs: az erősebb és talpraesettebb győz.

o   Még két apró dolgot mondanék el a buszokról. Először is a jegyvétel. Nem tudsz előre váltani semmit, a bérletrendszer nem tudom miként működik, de a lényeg, hogy amint felszállsz a buszra odamegy hozzád a jegyellenőr, megkérdi meddig mész, Te megmondod, kifizeted az utazásod árát, megkapod a jegyed, majd leszállsz. Nem tudtam meg végül miért működik ez így, de ezt is csak annak tudtam be, hogy megpróbálnak mindenkinek munkahelyet biztosítani, de ez csak feltételezés, nem biztos tény! A másik pedig ismét a jegyekhez kapcsolódik. Azt hiszem elmondhatom, hogy a BTS-en (föld felett járó metró) és egyes taxikon/tuktukon drága lehet egy út, viszont volt olyan alkalom, hogy 35 Ft-ért mentünk egyet hajóval. Bangkokba, Salaya-ból 250 Ft-ért utaztam (durván egy óra távolság), és szerintem 500 Ft-nál többet sosem költöttem utazásra, és szerintem ezzel az összeggel is túllőttem minden utazási költségemet. A belföldi repülőről nem tudok nyilatkozni, mert azt az iskola finanszírozta.

Azt hiszem első adagnak ennyi elég volt. Köszönöm, hogy végig olvastad, és remélem a következő bejegyzésnél is viszont találkozunk!